Londonban nemrég ért véget a világ legnagyobb védelmi-ipari kiállítása, a DSEi, ahol az új trendekkel is megismerkedhettek az érdeklődők. A hadiipari fejlesztők most elsősorban azon törik a fejüket, hogyan lehetne a katonák által cipelt irdatlan mennyiségű holmit súlyban-térfogatban lecsökkenteni, amivel emberéleteket is mentenének, hiszen a futás – kiváltképpen, ha nem hetven kiló van a hátadon – életmentő lehet. Mit cipelnek a katonák? Lőszert, vizet, élelmet, személyes védelmi eszközöket (golyóálló mellényeket), kötszert, a korszerű, mindenkit-mindenkivel összekötő távközlési eszközöket, éjjellátó, célzó készülékeket, és egyre több elemet, amellyel ezeket működtetni lehet.
Így az egyik legnagyobb kihívás a felszerelés súlyának csökkentése – anélkül, hogy ez a biztonság, a harckészség rovására menne. A nagy világcégek egyik kiemelt feladatuknak tekintik a az egyes katona által cipelt felszerelés elemeinek, súlyának a csökkentését.
Az egyik legfontosabb, életmentő eszköz az egyéni védőfelszerelés, amely nagymértékben óvja a kézifegyverek lövedékeitől, a gránátok repeszeitől a létfontosságú szerveket, fejet, mellkast, hasat, nyakat. Az ATK nagy amerikai védelmi-ipari vállalat egy egész termékcsaláddal rukkolt ki, amelyek erre szolgálnak. Az alap a védőmellény, amelyen tasakok vannak a kiegészítő felszerelések (a nagyerejű lövedékek, repeszek elleni pótlólagos biztonságot adó fémkerámia betétek) elhelyezésére, továbbá modulrendszerben a váll, nyak, altest védelmére szolgáló védőelemek felerősítésére. Egy ilyen mellény súlya a kerámiabetéttel meghaladhatja a tíz kilogrammot, a katona átlagterhelésének mintegy 25%-át. A miénk is tíz – csak fontban (egy font kevesebb, mint fél kiló) – mondja Brian Lawrence, az óriásvállalat alelnöke.
A méretek csökkentése nemcsak az egyéni védőfelszerelésnél, hanem a fegyverrendszereknél is megfigyelhető. Kisebbek, sokoldalúbbak, többet tudnak, mint elődeik. Az ATK 25 milliméter átmérőjű gránátokkal tüzelő „zsebágyúja” beleférne egy golfütő-táskába, egy ember fel tudja emelni és egy erősebb tetőszerkezetű gépkocsira felszerelhető. A tervezők fél szemmel Afganisztánra, a hegyes terepekre tekintve gondolták ki. Természetesen úgy, hogy távirányítással kezelik. Ez azt jelenti, hogy egy olyan szerkezetbe, platformba ágyazzák be, amely érzékel, lát, hall és ez alapján irányozható a miniágyú, amelyet bentről, a védett, páncélozott kocsi belsejében ülő kezelő által irányított szervomotorok állítanak be, de a szerkezet akár egy megfelelően csatlakoztatott laptopról egérrel is kezelhető.
Ez segít felfedezni a DSEi újabb tanulságát: milyen fontosak azok a védőeszközök, amelyekkel visszaviszik a katonát a biztonságosabb páncélozott járműbe belsejébe. Ne kelljen kibújnia, hogy a jármű tetejére applikált fegyvereket kezelje, vagy hogy az – ugyancsak fokozottan sebezhető – fegyverkezelő toronyba másszon. Tucatnyi cég kínálta az RCWS-nek (távirányított fegyverkezelő állomásnak) nevezett szerkezeteket, platformokat. (Egy ilyen szerkezet talán megmenthette volna az életét annak a hős magyar katonának, aki évekkel ezelőtt Irakban (kiemelkedve állt a páncélozott csapatszállító járműben, a BTR 80A-ban) egy gránátrepesztől halálos sebet kapott.
Energia-csapda – ki gondolná, hogy egyetlen raj, nyolc-tíz katona, egyetlen nap alatt több kilónyi elemet használ el. És egyre inkább terjed a közönséges, otthon a zseblámpában, tévé-távirányítóban használt AA, vagy AAA méretű elemek használata. A speciális, újratölthető akkumulátoroknak egyre nagyobb versenytársa az egyszer használatos, közönséges elem. Olcsóbb, hozzáférhetőbb, nem kell az újratöltésével bíbelődni. A napi használat végén a katonák leadják, és egy speciális, erre a célra kifejlesztett szerkezet – energialopónak hívják – kiszippantja a maradékot az elemekből és ebből tölti fel a „hivatalos” katonai akkumulátorokat.
A modern katona tucatnyi olyan szerkezetet hordoz magával, ami energiát fogyaszt. Különleges, ütés-, por, hőségálló laptopokat, éjjellátó készülékeket, a mesterlövészek távolságmérő, célkijelölő lézereit és mindenek előtt a több fajta rádiót. A rádiók egyre kisebbek, egyre könnyebbek, de így is megterhelik a katonákat. Külön rádiót használnak az egymás közti kapcsolattartásra, másikat a magasabb egységgel, szakasszal, századdal, zászlóaljjal való kommunikációra. A fejlesztőmérnököknek óriási fejtörést okoz a hadviselés elektronizáltsága, a továbbított óriási jelmennyiség, a törekvés, hogy az összes információt, főképpen a valós idejűeket, egy egységes rendszerbe tömörítsék – ezt hálózatcentrikus hadviselésnek nevezték el. Milyen hatalmas teljesítményűnek kell lennie a kéttenyérnyi katonai laptopnak, hogy fogadja, a képernyőn valós időben megjelenítse a raj, szakasz előtt köröző pilóta nélküli felderítőgép parányi kamerája által továbbított képet? A szakaszparancsnokok laptopján a kép egyre inkább egy hírtelevízió képernyőjére emlékeztet. Több ablakban egyidejűleg több kép jelenik meg a harctér egyes szakaszairól, az ott történő eseményekről, alul többsoros üzenetszalagok, számok, koordináták futnak. A hadviselés csendes forradalmat él át, egyre nagyobb részt vesz át belőle a virtuális, képi világ. Aminek talán egyik legriasztóbb része a valós és a virtuális világ közti, egyre vékonyodó fal.
T.B. Sabo 