Jordanes krónikája
Réka királyné halála után, mikor a gyásznak vége szakadt, Attila egy Ildikó nevű szépséges lánnyal akart házasságra lépni. Nagy vidámsággal rendezték meg a lakodalmat. Attila maga is sokat ivott örömében, pedig egyébként mértékletes volt. Amikor álomra tértek, Attilának megindult az orra vére, s mivel hanyatt feküdt, a vér a torkába folyt és megölte. Így halt meg ágyban, sebesülés nélkül, aki a harcban mindig dicsőséges volt.
A következő reggelen a szolgák csak várták, várták a király ébredését, de amikor nem nyílt a sátor, rosszat sejtettek, és berohantak. Attilát ott találták holtan az ágyán.
Egymás után jöttek a hun vitézek halottnézőbe. Elbúcsúztak a vezértől, a hunok csillagától, Isten ostorától. De nem könnyel búcsúztak, hanem hajukat levágták, arcukat késsel meghasogatták, hogy vérrel gyászolják meg a királyt.
Ezután Attila testét szépen megmosták, felöltöztették, s egy mező közepén selyemsátor alatt elhelyezték. A harcosok lóra pattantak, és azt a helyet, ahol a király feküdt, sebes paripájukon körülnyargalták. És ahogy lovagoltak, gyászéneket mormoltak.
A siratóének után torral is elbúcsúztatták Attilát. Ezen nagy evés-ivást rendeztek: a szomorúságot a vigalommal kapcsolták össze.
Attila holttestét titkon, éjjel a föld mélyébe rejtették el. Fegyvereit, kincseit mind mellé tették a koporsóba. Az első koporsót aranyból, a másodikat ezüstből, a harmadikat pedig kemény vasból készítették. Ezzel azt fejezték ki, hogy Attila mindenkit legyőzött, és a világ minden fényét és pompáját elnyerte.
Amikor a rabszolgák a sírt betemették, egy sereg hun íjász körülvette őket, s mind egy szálig lenyilazta azokat, akik a temetés helyét ismerték. Így aztán azok, akik temettek, találkoztak azzal, akit eltemettek. Attila sírját azóta sem találták meg. A hun királynak csendes a nyugalma.
Gárdonyi Géza – A láthatatlan ember
Késő este volt már, amikor a király új asszonyával, Mikolttal a belsőházba vonult. S már majdnem megvirradt, mire körös-körül elcsendesedett a víg násznép. Reggelre azonban nagy-nagy szomorúságra ébredtek a hunok: nászéjszakáján meghalt Atilla. Aki Isten kardját forgatva oly sok csatából került ki sértetlenül, akiről az a hír járta, hogy testét nem fogja fegyver, azt álmában eleredt orra vére fojtotta meg. Az ébredő ifjú asszony, amikor észrevette, mi történt, sikoltva szaladt ki a sátorpalotából, s amerre futott, jajongás kelt a nyomában. Mély gyászba borult az egész hun nemzetség. A férfiak a gyász jeléül késsel hasogatták meg arcukat, a nők fehér ruhát öltöttek: a hunoknál a fehér volt a gyász színe.Torda főtáltos parancsot adott, hogy vezessenek fehér lovat az áldozóhelyre. Meg kell tudakolni a Hadúrtól, miképpen történjen a legméltóbban Atilla temetése. Amikor előjött a ligetből, ahol már magasra szállt az áldozat füstje, minden szem reá tapadt. A vén táltos pedig reszkető hangon tolmácsolta a Hadúr szavait:-Urunknak ekképpen legyen nyugovása:Víz alá, föld alá készüljön lakása,Fényes napsugárba, sápadt holdsugárba,Harmadiknak pedig sötét éjszakába.Melléje tétessék harci paripája,Fegyvere, sok kincse, szép arany marhája,Kísérje is el öt minden hív szolgája,
Legyen véle ott is szépséges mátkája.
Így is történt. Nem messze Atilla székvárosától folyt a Tisza. Annak egyik ágát elzárták, s száz rabszolga ásta meg a sírt az üres folyómederbe. Aztán a holt király testét betették egy színarany koporsóba, a színarany koporsót egy ezüst koporsóba, az ezüst koporsót egy vaskoporsóba. A mélyre ásott sírba melléje került kedvenc harci ménje, odatették fegyvereit és kincsek sokaságát. S voltak, akik biztosan tudták, hogy a sírt ásó rabszolgákkal együtt az ifjú asszony, Mikolt is követte urát a halálba. Aztán visszaeresztették a Tiszát eredeti medrébe. Azóta másfélezer évnél is több múlt el. Népek jöttek, népek mentek a Duna-Tisza közén. Sokakat kísértett a legenda Atilla király mesés kincséről, a színarany és az ezüst koporsóról. Sokan keresték, még többen találgatták a helyet, ahol nyugszik. De senki meg nem találta.
Atilla pedig most is ott pihen háborítatlan: víz alatt, föld alatt, napsugárban, holdsugárban, fekete éjszakában.
T.B. Sabo 